ELSŐ FEJEZET

Washington D. C. talán a legrendkívülibb város a világon. Tele szépséggel, rengeteg paradoxonnal és annyi titokkal, ami talán elegendő lehetne az egész ország darabokra szaggatásához vagy éppen egy megsebzett bolygó helyrepofozásához.

Minden áprilisban pompás rózsaszín és fehér szirmok borítják el a Potomac folyó embercsinálta mellékfolyójának partján sorakozó fákat, egy olyan ország ajándékát, amely e főváros uralta nemzettől szenvedett vereséget: japán díszcseresznyevirágok. Bár klímáját a Brit Külügyi Szolgálat az 1800-as években „szubtropikus”-ként könyvelte el, nyara párásán forró, tavasza valóságos ünnepe a virágoknak, fáknak és a hivatalos épületek, állami lakóházak között elnyúló parkoknak. Hőmérséklete is mérsékelt és kellemes.

Washington D. C. a homlokzatok városa. A Capitolium márványoszlopai, a Fehér Ház oldalából rákos daganatként előtüremkedő kormányzói palota ronda szürke ajtói, a Pentagon katonásan rideg falai mögött titkok, pletykák és pusmogások lappanganak hallhatatlanul a különféle sajtóengedélyek és hivatalos közlemények hátterében. Úgy áramlik itt az erő és a hatalom, ahogy egy látszólag nyugodt folyó felszíne alatt a zavaros örvények.

Az Amerikai Egyesült Államok polgárainak demokratikus hatalmát itt gyakorolják törvényesen a kellő körültekintéssel megválasztott képviselők, állami méltóságok és az általuk kinevezett törvényalkotó, végrehajtó és bírósági intézmények és szervek.

A csoportok, régi és új klikkek, érdekszövetségek ádáz küzdelmet folytatnak egymás között az ország, de lehet, hogy az egész világ fölötti valóságos hatalomért.

És ha valaha föltárják az igazságot, leleplezik a titkokat, az emberiség civilizált világának maga a szerkezete hullik darabokra.

Mint ezen az április közepi napon, amikor a cseresznyevirágok kifeslettek éppen, jóváhagyva mintegy a köszöntésükre tervezett vasárnapi ünnepséget. A nedves és hűvös március csöndes és napfényes áprilisnak adta át a helyét.

A Washington D. C. északi negyedében lévő Pennsylvania sugárúton 12.10-kor két férfi lépett be Dominique éttermébe. Olyanok voltak, mint akik a főváros hatalmát készülnek megtépázni. Külsőre úgy néztek ki, mint valami szokványos munkaebédre érkező ügyvédek a K. utcából. Jó szabású, szürke halszálka csíkozású öltönyt viseltek mindketten a Brook testvérek szabászatától, nyakkendőjük piros volt, cipőjük tükörfényesen ragyogott. Szemlátomást a magasabbik volt az idősebb,, borotvával vágott haja oldalt már szürkült, szeme alól vékony ráncok pókhálója terjeszkedett. A fiatalabbik, mint egy frissen végzett jogász, csillogó szemmel és szolgálatkész mosollyal nyitotta ki társa előtt a puccos hely üvegajtaját. A másik a dörzsölt idősebb társ iskolapéldája: X., Y., Z. és társaik irodájából való, a tanácsos kölyök legmegfelelőbb kísérője, aki megmutogatja neki, meddig is terjed legális vadászterülete.

A két férfi célja pontosan az volt, hogy ilyen benyomást keltsen. Az Úriemberek Lapjából merített ügyes álcázás. A két alak ugyanis egyáltalán nem volt ügyvéd.

Egy másfajta, a törvényességhez csöppet sem kapcsolódó hatalom szétzúzására törekedtek.

Az üvegajtó becsukódott mögöttük, kirekesztve az utcai közlekedés zúgó lármáját és tülkölését. Chopin prelüdjeinek álcázott hangszórókból áradó lágy hangjai, a halk zongoraakkordok elnyomták az ebédelők cseverészésének, a poharak összecsendülésének és az evőeszközök zörgésének zaját. Az idősebbiknek egy pillanatra volt szüksége, hogy szemét hozzászoktassa a tavaszi washingtoni napfény után a zárt helyiséghez. Végigfuttatta tekintetét a diszkréten megvilágított, liliomokkal díszített és a francia konyha illategyvelegét árasztó étkezőhelyiségen. Alig néhány pillanat, és a főpincér már ott is állt előttük, szívélyesen érdeklődve, hogy rendeltek-e asztalt, még mielőtt az öreg kiszúrta volna áldozatát.

- Uram, helyet foglalhatnánk ott, abban a sarokban, ahol az az úr üldögél egy fiatal hölggyel? Tetszik nekem az a hangulatos hely. Nem túl közel hozzájuk, de mégis valahogy emberek között.

A fiatalabbik férfi egy húszdolláros bankjegyet húzott elő a zsebéből, és a főpincér párnás tenyerébe nyomta.

- A fáradozása fejében - tette hozzá. A szmokingot viselő negyvenes pincér elmosolyodott.

- Természetesen. Erre tessék. Egy kis asztalhoz ültették le őket egy dézsában álló pálma mellett.

Az idősebbik úgy állította be fiatal társát, hogy az jól láthassa a vacsorázó párt, míg ő maga az árnyékban, a pálmalevelek között húzódott meg. Gucci márkájú bőr diplomatatáskáját maga mellé állította a padlóra, majd elvette a főpincértől a feléje nyújtott étlapot.

- Az ott dr. Everett Scarborough - suttogta az őszes halántékú a társának vagy ha úgy jobban tetszik, a célpontunk.

A fiatalember odafordította szőke fejét, és néhány másodpercig tanulmányozta a Scarborough néven említett férfit.

- A központnak igaza van. Valóban rendelkezik bizonyos karizmával. Nézze csak, hogy bűvöli el azt a fiatal csajt.

- Ne bámuljon annyira - utasította az öregebb, közben szétnyitva a flancos, túlméretezett étlapot. - Hallgasson egy darabig. Ismerkedjen.

Mindketten némán tanulmányozták a napi kínálatot, mialatt füleltek a tőlük alig pár lépésnyire zajló párbeszédre.

- Újabb dolog, amiről nyilvánvalóan tudni akarnak az olvasóink - mondta a fekete hajú, hosszú lábú, törékeny, kissé előreálló fogsorú, halványkék kosztümöt viselő fiatal nő. - Nem gondolja, hogy legalább a lehetősége fönnáll az idegen bolygóról való lények látogatásának? Végül is éppen elég nagy ez az univerzum, és a valószínűség is igazán azt diktálná, hogy ha ezen a bolygón van értelmes élet, egész csomó más helyen is lehet.

- Értelmes élet a Földön? - reagált Scarborough vidáman. - Micsoda újság!

A nő gyöngyözően fölkacagott.

- De kérem, dr. Scarborough! A magazin, amelynek nevében ezt az interjút kérem, nagyon kíváncsi és fölcsigázott. Kérem, ne legyünk túl cinikusak!

- Ms. Ennis még nem találkozott azokkal a próbálkozásokkal, amelyekkel én. Ezen a területen egyenesen a falról másznak az ember nyakába. - Dr. Everett Scarborough sötét hajú, könnyed és jóképű férfi volt, arányos testalkatú és jó karban lévő, gesztenyebarna szemében villanóan éles figyelem. Sötétkék blézer volt rajta, fehér ing és piros csíkos nyakkendő, amihez bő szárú nadrágot viselt. A hivatásos szórakoztató könnyed légköre vette körül, nem az a merev zárkózottság, amelyet inkább elvárna az ember egy hozzá hasonlóan jeles tudóstól. Csuklóján Rolex karóra, amelyet tudatosan figyelmen kívül hagyott, minden érdeklődését a vele szemben ülő fiatal újságírónőre összpontosította.

- Kérem, Scarborough professzor, szólítson egyszerűen Kate-nek -csicseregte a nő némi csábító kuncogással a hangjában.

- Csak ha viszonzásul Everettnek szólít, kedvesem!

- A doktor elhallgatott, és megköszörülte a torkát. Még ez a hang is tekintélyt sugárzott, mintha valami óriási jelentőségű bejelentést készítene elő. - Ellenőrizze, hogy bekapcsolta-e a Sonyját. Valami csillogóan briliáns válasszal szolgálok most, ami nyugodtan akár monológnak is tekinthető lesz. Persze megfelelő kérdésekkel megtörheti, és örülnék, ha magáról is megtudhatnék valamit.

- A magnó forog, Everett, s mellesleg attól tartok, hogy férjnél vagyok. - Hangjából azonban most sem hiányzott a könnyed flört iránti hajlandóság.

- Ó, ez teljesen természetes, kedvesem. Minden igazán vonzó és szép asszonynak ez a sorsa.

A nő halványan elpirult, és hagyta, hogy Scarborough tovább folytassa:

- Ez így természetes. De vissza az interjúhoz - mondta, villájával nicosiai salátája zöldségei között turkálva. - Egy dologban igaza van Kate. Statisztikai szempontból az élet bárhol létezhet a világmindenségben, még ebben a galaktikában is.

Nem untatnám az olvasóit tudományos részletekkel, de a tudósok teljesen tisztában vannak ezzel. Ennélfogva léteznek olyan megalapozott programok, mint a FIK (Földönkívüli Intelligencia Kutatóprogramja), amelyek rádióteleszkópokkal pásztázzák az eget, s nem csupán a csillagok által kibocsátott sugárzások föltérképezésére, hanem civilizációk és más életjelek észlelése végett is. Mi is sugároztunk már rádióadásokat az űrbe, közölve a civilizációról alkotott alapvető elképzelésünket, kiegészítve a fajtánk ábrázolásával és Chuck Berry muzsikájával. No de akkor olyan lángelmékkel kellene beszélgetnie, mint Carl Sagan… ő annyival inkább otthon van ebben a témakörben, mint én.

Jómagam, sajnos, nem az emberi tudás terjesztésével, hanem inkább annak helyreigazításával foglalkozom. Minden civilizációnak megvolt a maga mitológiája. Azt hiszem, a sors rendelte úgy, hogy az átlagember lelkesedjen a repülő csészealjakról szóló sztorikért, a mindenféle kristályokkal, a béke hírével házaló vagy éppen csak jótékony rezgéseiket a dimenziókon keresztül sugárzó földönkívüliekről terjesztett hírekért. Vagy, urambocsá’, a látogatók által elkövetett hajmeresztő emberrablásokról és rajtunk végzett kísérleteikről. Hanem amikor polgárainknak egy tekintélyes része el is hiszi, hogy ez az igazság, holott erről szó sincs, akkor valakinek csak föl kell állnia, hogy egy-két megjegyzést fűzzön a dologhoz. Ez elkerülhetetlen, hogy a tudomány megfelelően fejlődhessen és kellő tekintélye legyen az emberek előtt.

Minden könyvemnek, minden előadásomnak és televíziós szereplésemnek egyetlen közös célja van: harc az áltudományok és hamisítások rosszindulatú áradatával szemben. A mi civilizációnknak is nyilvánvalóan megvannak a maga hibái, az ipari és a tudományos fejlődés sem hátulütők nélkül való, de az emberi reménységek gerincét, meggyőződésem szerint, a tudományos alapelvek képezik. Tudásunkat az empirikus tényekre kell építenünk az univerzumról is, más szóval mindent bizonyítani kell. Az, amit oly sokan új korszaknak becéznek, szerintem inkább visszatérés a sötét középkorba. De még azok is, akiknek a cáfolására fölesküdtem - a szamárságaikat olyan folyékonyan ömlesztő ufológusok -, törekszenek tényszerű bizonyítékok előállítására. Én abban látom a feladatomat, hogy logikusan és intelligensen fölboncoljam ezeket a bizonyítékokat, és rámutassak a mögöttük burjánzó zavaros és szedett-vedett gondolkodásra, ami a lényegük.

Új könyvemben, a címe Fölöttünk csak az égbolt, nem csupán esetről esetre bemutatom az ufóészlelések helyszíneit és az egyes elméleteket, hanem saját kutatásaimról is beszámolok. Beleértve azokat is, amelyeket még a hatvanas évek végén folytattam, amikor részt vettem a légierők Kék könyv programjában. Megállapítom benne, és most is hangsúlyozom, hogy a tudomány nem más, mint az emberiség által kifejlesztett eszköz. Nem magából a természetünkből fakadt a jelenségek tudományos módszerekkel való elemzésének igénye. Azt hiszem, ez megmagyarázza, miért hagyjuk, hogy oly sokszor bolonddá tegyenek bennünket. Az a dolgom, hogy emlékeztessem az embereket - és Isten a tudója, hogy olykor magamat is emlékeztetnem kell -, hogy a nyilvánvaló és érvényes logikai módszereken, szabályokon alapuló tudományt eszközként kell használnunk. Az a leghasznosabb számunkra, ha képesek vagyunk eszünket és szellemünket fejleszteni.

Ami az eredeti kérdését illeti, nos - nem! Nem hiszek benne, hogy a Földet valaha is meglátogatták idegenek, vagy éppen napjainkban járnak itt közöttünk. A sok ezer megvizsgált helyszín és észlelés közül tudományos módszerekkel egyetlenről sem bizonyítható, hogy földöntúliak látogatásának következménye lenne.

Az említett helyszínek valóságos tartalma pedig… nos, az az idegenek teljesen más megközelítését igényli.

A két öltönyös férfi asztalához most ért oda a pincér, hogy fölvegye a rendelésüket. A fiatalabbik egyszerű vörösboros csirkét rendelt, míg a másik a nap specialitását választotta: tengeri süllőt provence-i módra. A fölkínált borokat mindketten elutasították, helyette frissen préselt narancslevet kértek.

Miután a pincér távozott, a fiatalember végighallgatott még pár, az alig öt-hat lépésnyire lévő asztaltól egész jól kivehetően hangzó mondatot, majd a társához fordult.

- Ez egy büszke ember. Jó adag magabiztosságot érzek benne. Látni való, hogy élvezi a… munkáját. - A férfi laposan, csaknem középnyugatias tájszólásban beszélt, bár minden szavát világosan, tökéletesen artikulálva ejtette ki. A másik beszéde inkább közép-atlanti volt: amerikai, egy kis brit angollal megfejelve, és talán némi, halvány németes beütéssel.

- Igen - szólalt meg az idősebb, és első ízben elmosolyodott. -Választott hivatásában szüksége is van rá. Egy hivatásos leleplezőhöz, olyan hivatáshoz képest, amely negatív, sok ellenséget szerez neki, és általában a megkeseredett alakoknak vonzó csupán - igazán egész népszerű. A könyvei jól fogynak, és tisztességesen keres az előadó kőrútjain is. Gyakran hívják meg helyi, sőt országos tévébeszélgetések szereplőjének a többi ufológus közé. Nagy öröm volt számára, hogy a boldogult J. Allén Hynek legfőbb ellenfele lehetett, és rendszeresen összeakasztja a bajuszt olyan nagyságokkal, mint Stanton Friedman, Whitley Strieber, Maximillian Schroeder vagy éppen Jascque Valié.

- Jascque Valié?

- Igen. Frázis Tuffaut hőse a Harmadik típusú találkozásokból. Maga kitűnő partner, értelmes és művelt, de az ufókérdésekben még sokat kell tanulnia. A következő hónapokban, azt hiszem, erre is sor kerül. Most pedig füleljünk csak még egy kicsit. Létfontosságú a küszöbönálló küldetése szempontjából.

Az interjú egyre szélesebb hullámokat vetett. Dr. Everett Scarborough hosszasan taglalta tényekkel alátámasztott nézeteit, mit sem tudva arról, hogy a térelválasztó és a dézsában zöldellő pálmafa mögötti szomszédos asztalnál ülő két alak minden szavát figyelmesen hallgatja. Kate Ennis kérdéseire szakértő válaszokat adott, eleven humorral megtűzdelve, és az udvarlásra kínálkozó alkalmakat sem szalasztotta el. Kiderült, mennyire fontos számára az amerikaiak hozzáállása az ufóproblémához.

- Tudja, olvastam valahol, hogy egy fölmérés szerint az amerikai népesség több mint 50 százaléka szentül hisz benne, hogy a földönkívüliek ott zümmögnek a házuk teteje fölött. Legalább ugyanannyian biztosak abban is, hogy egész, kormányszintű összeesküvés titkolja előlük ezeket a tényeket. Emlékszik, amikor Ronald Reagan azt a föltételezését hangoztatta, hogy várható más bolygókról származó űrhajók agresszív támadása?

- Hát persze! Ez kiváló csemege volt a címlapsztorik íróinak - felelte Kate Ennis, utalva a Dupont Circle sajtóhisztériájára. - Egy idegen támadás egységbe kovácsolna minden földi államot - beleértve a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat is és emlékeztetne rá mindenkit, hogy közös kincsünk emberi mivoltunk.

- Eléggé ártatlan megfigyelés, kissé persze azért fantasztikus, de az ufológósok - ez az én változatom az ufológusok megnevezésére -lihegve vetették rá magukat. „Az elnök maga is kis híján elismerte, hogy tudomása van az idegenek földi látogatásairól! - üvöltötték. -Éveken keresztül rútul félrevezettek bennünket. Lám, pedig mindig is igazunk volt!”

Scarborough homlokához emelte a kezét.

- A tudat eléggé bonyolult dolog, Kate. Olyasmi, mint egy filmvetítő. Ezek a hibbant emberek nagyobbrészt nem veszik tudomásul, hogy amit tapasztalnak, nem egyéb a kacagtató vígjátékok saját rendezésű mozijának kivetítésénél.

- De az emberek tényleg látnak bizonyos dolgokat az égen - vetette ellen Kate Ennis. - Még a sógorom is látott valami rejtélyesen vibráló fényt odafönt a marylandi Westchester közelében.

- Hát persze, bizonyos dolgok tényleg vannak az égen. Én magam sem állítom, hogy ufók egyáltalán nem léteznek. Csakhogy nagyon gyorsan megfeledkeztünk róla, hogy az ufók azonosítatlan repülő tárgyak, nem bogárszemű szörnyetegekkel megrakott forgó korongok. A legtöbb alaposan megvizsgált ufó hamarosan ART-nak, vagyis azonosított repülő tárgynak bizonyult. Rendszerint meteorológiai léggömbök, repülőgépek, felhők vagy más, normális dolgok, mondjuk légköri rendellenességek által eltorzított fényes csillagok vagy bolygók képei. Amiket látunk, Kate, nem maguk a tárgyak, hanem a róluk visszaverődő, felbomlott fény vibrálása. A légkörünk pedig - különösen, ha figyelembe vesszük a jelenkori nagymérvű szennyezést - valóságos „görbe tükrök háza”! A legtöbben valami ilyesmit látnak, csakhogy teljesen bepörög tőle a fantáziájuk. Még vadabb azonban a szédült ufológusok képzelgése, akik nyomban megmagyarázzák e jelenségeket, egész bonyolult áltudományt szerkesztve köréjük. Bolondéria ez, amelyen jót röhögnek majd az eljövendő századokban élő utódaink, ahogy mi is kinevetjük a frenológusokat, akik az egyes emberek értelmi képességeit meghatározhatónak vélték a koponyájukon található dudorok számának alapján.

Az újságírónő fölnevetett, dr. Everett Scarborough pedig csintalanul mosolygott a bajusza alatt, miközben szájához emelte a jégkockáktól csilingelő vizespoharat.

Kifizették a számlájukat, és megállapodtak, hogy egy ital mellett folytatják a csevegést az utcában pár házzal lejjebb lévő Devonshire bárban.

Az étteremből távozva a legcsekélyebb figyelmet sem szentelték a beszélgetésüket oly odaadóan végighallgató két férfiúnak.

A fülelők asztalára ekkor szolgálták fel a korábban megrendelt ebédet.

Amikor a pincér távozott, a fiatalabbik férfi fölpillantott illatozó vörösboros csirkéjéről, és így szólt:

- Micsoda magával ragadó dumája van! Bár valami több is lehet benne… magam is éreztem erejének és tehetségének kisugárzását. Most már azt is értem, miért olyan fontos személy. Alig várom ezt a megbízatást.

Társa rábólintott.

- Helyes. A következő pár hónap döntő fontosságú a küldetésünkre nézve, és dr. Everett Scarborough kulcsfontosságú szerepet játszik benne. - Térdére emelte a diplomatatáskát, beállította a zár kódját, és kinyitotta. Belsejéből sokszínű fények villantak elő, mintha egy kis karácsonyfát rejtettek volna el benne. A férfi egy papírmappát vett elő, átnyújtotta védencének, majd a táskát becsukta és visszatette a lába mellé.

- A feladatával kapcsolatos előzetes információkat ebben megtalálja. A fiatalember kinyitotta a dossziét, tartalmát gondosan beárnyékolva vállával és fejével.

Legfelül dr. Everett Scarborough fényképe volt benne, utána számos lap következett, teli a róla szóló ismeretekkel.

i - Igen - mormolta a deres halántékú, keskeny, érzékeny ajkán furcsa fintorral. - És a következő néhány hét a veszély, az üldöztetés és a rettegés időszaka lesz dr. Everett Scarborough számára. Kevés ember rendelkezik olyan szellemi ellenálló képességgel, hogy teljes lelki összeomlás nélkül átvészelje azt, ami hamarosan ráköszönt. Mármint ha egyáltalán túléli.

A következő lapon egy fiatal, szőke nő képe volt, mosolygó, csillogó, életteli szemekkel.

- Ez pedig - mondta az idősebbik férfi, mintha hallaná társa ki nem mondott kérdését - Scarborough professzor lánya és egyben egyetlen gyermeke, Diane. Diane Scarborough a legfontosabb személy a doktor életében.

A fiatalember átfutotta a fénykép után következő komputerlapot.

- Igen. Az anyja meghalt… Küllemre és szellemében egyaránt hasonlít hozzá… Azt hiszem, ezt a fiatal hölgyet nyugodtan tekinthetjük a professzor Achilles-sarkának.

- így van - felelte a másik, és fölvéve villáját, beletúrt az ételébe. - Oly sok évnyi szendergés, annyi évnyi rejtőzködés után a program végül is potenciális erőszakkal fenyegető, veszedelmes szakaszába lép. Az is lehet, hogy teljes fölforduláshoz vezet. És dr. Everett Scarborough az a személy, aki az egésznek a kellős közepén áll.

- És ha nem megy simán a dolog - mormolta a fiatal férfi monoton hangon -, nos, ezért kaptam azt a kiképzést, amit kaptam. Most már értem.

- És még most is elfogadja a küldetést?

- Nincs más választásom. Az ügy elkötelezettje vagyok. Amennyiben dr. Everett Scarborough megpróbál kilépni ebből a mederből, végzek vele.

Az idősebbik férfi egészben kiemelte a tengeri süllő szemgolyóját, és kedélyes pillantást vetett rá, amint villája hegyéről csüngött.

- És a lányával is?

- És a lányával is!